Cikkek, tanulmányok, interjúk... írások a szerelemről, erotikáról és szexről

SZEX, SZERELEM (?), SZÁZADOK

Cím 1		Cím 2
		Napjainkban szabad a szerelem, a párválasztás. Mégsem megy simán minden, hiszen számtalan klub, iroda, rendezvény jön létre a társkeresők segítségére, és oldalakat töltenek meg a partner, társ után vágyók hirdetései. Nem működne a szolgáltatás, ha nem lenne rá igény. Igaz, ami igaz, egyre maximalistábbak vagyunk. Keressük az „Igazi”-t. Mit nekünk olyan szempontok, hogy a vagyont a vagyonnal, vagy, hogy a férfi el tudja tartani a családját, a nő pedig dolgos legyen és főzni tudjon! (Persze, azért ez sem árt!) Komplexre, kívül- belül vonzóra, minden szempontból megfelelőre törekszünk, a munka mellett az idő és a lehetőség az ismerkedésre kevés, a célzott társkereső szolgáltatások igényeit pedig sokan szégyellik igénybe venni. Soványka, de tán némi vigasz, hogy eleinknek sem volt túl könnyű dolga…

Az ókorban – de sok egyszerű családban még a közelmúltban is így gondolkoztak – a leány az apa tulajdona volt. Ő, a saját elképzelései szerint választott férjet gyermekének. A legkevésbé számított, hogy tetszik-e lánynak a kiszemelt vőlegény, vagy van-e közös vonásuk. Sokkal inkább a vagyoni, üzleti előnyök döntöttek.

Cím 1		Cím 2
		Érdekes, hogy a szigorú Spártában játékosan oldották meg a kérdést, ám, ha úgy vesszük a módszer alapja lehetett a felsőbb gondviselésbe, sorsszerűségbe vetett hit. Az általuk alkalmazott módszer igen egyszerű. Egy adott, előre meghatározott napra összehívták a házasulandó korban lévő fiúkat és lányokat. Beküldték őket egy sötét terembe, ahol adott jelre meg kellett fogni azt, aki épp a kezük ügyébe került.

Így a szó szoros értelmében kifogták maguknak életük párját. Aki nem is biztos, hogy annyira egy életre szólt, hiszen a spártai rend értelmében az asszony és a gyerekek nem a férj, az apa, hanem az állam tulajdonában álltak. Afféle kissé hagymázas, gépies rend szerint az asszony dolga az volt, hogy az államot kitűnő utódokkal gyarapítsa. (Mintha ismerős lenne ez az elképzelés későbbről is) Ha egy férfi ehhez hozzá akart járulni, az okos, egészséges, kitűnő utódokat produkáló nőt e „szigorúan magasztos” célból elkövetelhette férjétől, hogy általa maga is lerója az állam iránti kötelezettségét, és tőle is kitűnő „állami” utódok szülessenek.

A legendás „első éjszaka joga” még mindig a nők tulajdonlásához fűződik, de már a középkorban. Nem csak az asszonyok, de sok esetben az apák, a szeretők, a szerelmes férfiak is megszenvedték e rabszolgai szemléletet. A jobbágyok házasságkötésekor a fiatal asszonnyal eltöltött legelső éjszaka minden esetben a földesurat illette meg. Az, hogy ebből jó is kisülhetett, hogy a kéjelgő gazda személyében vélhetőleg szexuálisan felvilágosultabb, gyakorlottabb szerető vezette be a szexualitás világába a még szűz lányt, mit sem változtat azon, hogy ez bizony törvényesített erőszak, liliomtiprással fűszerezve. A kiszolgáltatott lányokon sokszor az apjuknál is idősebb férfiak kényükre-kedvükre élhették ki minden, aberrációt sem mellőző hajlamukat. Így aztán megeshetett, hogy felvilágosult gazdánál az ifjú asszony férjének is új örömöket tudott nyújtani, egy területen mindenképpen megalapozva az ideális kapcsolatot; ám „hála” az első éjszakát bitorló úrnak, sokkal gyakrabban az ifjú arát még a testi közelség gondolatára is a víz verte ki, és számára mindig is kötelezettséget jelentett a házastársi kötelesség.

A középkorban más érdekességek is megestek. Előfordulhatott, hogy egy férfi inkább a halált választotta, mint azt a nőt, aki hozzá akart meni feleségül. Az érvényben lévő rendelkezések szerint ugyanis a halálraítélt egyetlen módon menekülhetett sorsától: ha egy lány kijelentette, hozzá akar menni feleségül. Ilyenkor az elítélt kegyelmet kapott és összeeskették a párt. A nők számára ez volt az egyetlen lehetősége annak, hogy kinyilvánítsák párválasztási szándékukat. Mi okból a kivétel, sajnos homály fedi, ám épp úgy lehetőség romantikus „happy endre”, mint megalkuvó kényszer kapcsolatra, vagy megaláztatásra, ha a férfi megtagadván a házasságot, inkább a halált választotta.


		Gróf, király, herceg, egyszerű hűbérúr vagy rabszolgatartó, „alárendeltjeinek” sorsa nagymértékben tőle függött. Emberségének, kulturáltságának, jó szívének megfelelően születhettek ideális házasságok, összeillő párok, simulhattak el problémák vagy süllyedhettek végső testi-lelki nyomorba emberek.

Közelebbi példát tekintve csak nemrégiben is, ha az uraság a becsületesebbek közé tartozott, és ráunt valamelyik „magához emelt” cselédsorból származó szeretőjére, esetleg megtörtént a baj, és jött a gyerek, kiházasította a lányt egy hasonló társadalmi helyzetű emberével, megtartva őket birtokán. Esetleg akkor is segített, ha maga nem volt ludas a dologban. Ám azt is megtehette, hogy mindenféle támogatás és munkalehetőség biztosítása nélkül (netán épp feslett erkölcsére, a mind láthatóbban domborodó bizonyítékra hivatkozva) elküldte. 1676-ban, a párizsi Coudé herceg udvarában például teherbe esett az egyik ott dolgozó lány. A herceg az apát firtató kérdésére a lány nemes egyszerűséggel közölte, maga sem tudja, a személyzet bármelyik férfi tagja lehet. Az érintettek sem tagadták a tényt, így a herceg Salamoni megoldáshoz folyamodott. Sorsolás útján döntötte el, apajelöltek közül melyik fogja feleségül venni a lányt. A többiek sem úszták meg ennyivel a hancúrozást: félévi bérüket a párnak adta, jövőjük megalapozására.

Az élet néha érdekes dolgokat produkál. Az 1700-as évek elején telepesek indultak Grönlandra. Úgy döntöttek, idegenben könnyebb lesz az élet társsal, ám nem akarták a döntést egymásra bízni. Tíz egyedülálló nő nevét bedobták egy urnába, a férfiak pedig kihúzták leendő feleségük nevét. Mindjárt helyben meg is esküdtek.

A rabszolgatartás idején az ember használati eszközként, értéktárgyként cserélt gazdát. Nem volt ez másként a szexre fogható lányoknál sem.

Igaz, napjainkban is előfordul, hogy a stricik elkártyáznak egy-egy lányt a nekik dolgozók közül…

A múlt és jelen gyakran összekapcsolódik. A korábban a szláv népeknél elterjedt leányvásárok megfelelőit egyes arab országokban, főként a nomád törzseknél láthatjuk viszont napjainkban. Összegyűlt a környező falvakból a leánysereglet, szépen kicicomázva, a házasulandók pedig válogattak közülük. Nem véletlen, hogy a vőlegény szó maga is a „vevőlegény”-ből ered. A mai leányvásárok némelyikén a csúcsosra, illetve a gömbölyűre formázott fejfedő különbözteti meg egymástól a tetőtől talpig sötét lepelbe burkolt, csak hatalmas szemeiket villogtató leányokat és özvegyeket. Más ugyanis az értékük. A sok tekintetben meglehetősen prűd nézeteket valló, asszonyaikra csadort követelő arab férfiaknak e csoportja ugyanis értékesebbnek tartják a már gyakorlott özvegyeket…

Régi-új szokás a próbaházasság is. Elsősorban svájci és német parasztok fektették össze néhány éjszakára a lánykérés előtt álló párokat. Ha a dolog bevált, és a fiatalok az együtt töltött éjszakák után is ragaszkodtak egymáshoz, jöhetett a lánykérés, és az esküvő.

Máshol még tovább mentek. Csak akkor lehetett esküvő, ha már úton volt a gyerek. A nő értékét dolgos kezén, csinosságán túl az anyaságra való képessége, a termékenység adta.

A felsőbb rétegek sem hallgathattak a szívükre. Vagy tanácsadókkal gondosan kiválogatott lányok közül válogathattak - és ez volt a jobbik eset -, vagy a diplomácia által megkövetelt, gyakran még korban is extrémnek tűnő társsal kellett összekötniük az életüket. Sokszor az esküvőig nem is találkoztak, legfeljebb miniaturákon láthatták egymást, amik nem minden esetben a legvalósághűbbek. De ki törődött ilyesmivel, akkor, amikor a legfőbb szempont a politika volt? Volt?

PIERCING


		Évekkel ezelőtt történt. Jean-Paul Gaultier, a merész kreációiról is közismert párizsi divat diktátor egyik modellje, Sybil sokkolta közönségét. A lány egy bemutatón nyelv-ékszerrel jelent meg. Végül kiderült, hogy csupán imitációról van szó, ízlelő szerve nincs átfúrva. Bár akkor még nem volt sejthető a piercing vagy magyarul mondva „testékszer” elsöprő divatjának szédítő mértéke, az esetet felfoghatjuk előjelként is.

Sok, intim ékszerekért rajongó ember kisebbfajta szertartásnak, emlékeztetőnek szánja a teste legkülönfélébb részeibe furatott újabb lyukakat, a beléjük fűzött egyre szaporodó karikákat. Születésnap, névnap vagy Karácsony, netán üzleti, magánéleti siker: a személyre szabott ajándék és maradandó nyom az újabb lyuk, csakúgy, mint a vigasztaló szomorú eseteknél. A „szertartás” , a fájdalom különlegessé és emlékezetessé teszi az alkalmat.

Van, akinél nincs is többről szó. Másoknál a szabadság, az egyéniség kifejezője, vagy éppen az afrikai és egyéb, a testrészek kilyukasztását, e nyílások tágítását, ajak és fül-korongot alkalmazó kultúrákhoz való vonzódásnak a jele.

Utóbbiak esetében inkább kultikus, míg a modern társadalmakban élő embereknél lelki motivációk teszik kedveltté a testtájak látványos átszabását. Pedig – mint sejthető- a procedúra nem éppen fájdalommentes. Ám a fent említettek mellett esztétikai és erotikus oka is van a piercing alkalmazásának. Különösen divatos – már nálunk is- az orr, köldök és a mellbimbó átlyukasztása. A szemöldök, az alsóajak kifúrása sem ritka, sőt, mind több nyelvbe is ékszer kerül. A szeméremajkak és a hímvessző díszeinek számát azonban –lévén ruha által takart a helyük- csak becsülni lehet. Nem kevésre. A pénisz-karika egyik neve: „Albert herceg” sokat sejtető. A névadó a gáláns és újításokra nyitott angol főúri férj, felesége, Viktória kedvéért döntött viselése mellett

CSÁBÍTÓ		CSIPKÉK
		A csábításhoz fel kell öltözni – hogy azután legyen mit levenni…A megfelelően választott, előnyöket kiemelő és esetleges hibákat rejtő fehérnemű sokkal csábítóbb, mint a teljes meztelenség Az erotikus ruhadaraboknak nem csupán látványa, viselése is különleges, izgató érzés lehet.

A sejtelmes fekete és lila, az erotikus bordós-piros, a szűzies fehér, a kislányos színes, a kreol bőrt hangsúlyozó sárga-kék-zöld tónusok megfelelően megválasztva a csábítás elengedhetetlen kellékei. Ám a fehérnemű sokáig csak az alsóruhát jelentette. Illetve… Egykor a rómaiaknál és a görögöknél nőnek-férfinak egyforma alsóruhája volt. A tunika és a chiton rövid ujjú, térdig érő gyapjú ing volt. A szegények teljes öltözete. Később a gazdagok lenge, áttetsző, finom kelmékből készült tunikájuk fölé felsőruhaként stólát vettek. Ekkor jelent meg a melltartó őse. Igen kezdetleges, de funkcióját tekintve azonos csábítási kellék: a melleket egy alattuk átfutó bőr szalaggal nyomták feljebb. És sorra jöttek az egyszerű, ám rafinált praktikák.

Az öltözeteket szalagokkal, zsinórokkal fogják össze mell alatt, derékban, hogy karcsúsítsanak, kiemeljék a telt melleket, a karcsú derekat, a gömbölyű csípőt. A folyamatosan mélyülő, szélesedő nyakkivágás mind többet enged látni a vállakból, a mellből. A szalagok lassanként abroncsként szorító, az egész törzset körbeölelő fűzővé váltak.

A kínzóeszköznek is beillő, ám vitathatatlanul előnyös alakot kölcsönző alkalmatosságokat halcsontok merevítették. A nyakkivágás mélyülésével arányosan nő a mellek magasra emelésének igénye. E célt a fűző megfelelően kiképzett felső része szolgálja. Az alsóbb tájakon laza, könnyű szövésű anyagból készült ám egészen a térd alá érő nadrágok óvták az intim területet a hidegtől, mindaddig, míg a XVI századi Itália divat (vagy a heves temperamentum?) közbe nem szólt. Ettől kezdve a női nadrágok feszesek, a domborulatokra simulóak, puha tapintású bársonyból, fényes selyemből készülnek, színesek, hímzésekkel díszítettek, mi több, rövidebbek lettek. Ám nem mindenki élt a csábítás e vélhetően vonzó, de kissé kényelmetlen eszközével. Legalábbis erre enged következtetni, hogy a XIX században rendeletet léptettek érvénybe, mely szerint utcalányok és színésznők számára is kötelező a női nadrág viselése. Nyilván úgy gondolták, a fűző, a csipkés szoknyák elégségesek az öltözet csábításához, a többi vágyat korbácsolja az, ami fedetlen.


		A harisnyákat egészen a XVI század végéig kézzel kötötték, ilyen formán – tán mondani sem kell- sokkal inkább a hideg ellen, mint az erotika terén tettek szolgálatot. Mindaddig… Mindaddig, míg 1589-ben William Lee, egy anglikán lelkész fejéből ki nem pattan a szikra, a harisnyakötőgép ötlete. No, persze ez sem volt mindjárt az az extra rugalmas üveg-nylon, de mindenestre lényegesen vékonyabb és vonzóbb lett.

A technika fejlődése pedig fokozatosan mind szexibbé, pókháló finomságúvá tette e ruhadarabot. A XVIII. században a gazdag ifjú hölgyek már drágakövekkel, festett miniatúrákkal díszíttették harisnyáikat.
Míg az alsóbb részekre való alsóneműk óriási fejlődésen és változásokon mentek át, a melltartó jóformán nem is létezett, lévén a fűző része, természetes velejárója. Csak akkor indult fejlődésnek, mikor a fojtogatóan szoros ruhadarab csillaga leáldozóban volt. Az átalakuló- rövidülő- megszűnő fűző mellett a melltartó önállóvá fehérneművé vált.

A XX században a fehérnemű egyértelműen könnyű, csipkés és csábító. Folyamatosan egyre kisebb, egyre átlátszóbb, egyre feleslegesebb. Falatnyi ágyékkötők, rugalmas pántok, apró csipke darabok fantáziadús kompozíciója. Díszítésként fodrok, flitterek, gyöngyök, tollak A szabásvonalak változatossága lehetővé teszi, hogy gömbölyűbbnek, többnek mutassa azt, ami kevés, leszorítsa, optikailag kisebbítse, ami túl sok. A fehérnemű egyre kevésbé öltözet. Nem véd a hideg ellen, nem takarja el a testet, sokkal inkább megmutatja, kiemeli, felcicomázza. Felhívja rá a figyelmet. Ám a kevesebb néha több. Cicciolina gyakran hangoztatja, nem hord bugyit. Más nők is sokszor azzal korbácsolják kedvesük vágyát, hogy minden megeshet, szinte bárhol és bármikor, hiszen elég csak a szoknyájukat megemelni… - valahogyan úgy, ahogyan Weöres Sándor Psyché-je teszi.

Akinek formás a melle, feszes trikóval emeli ki, hadd ringjon szabadon! Akinek kevésbe feszes kebleket juttatott a sors, mellemelőt húz –bizonyos ruhadarabokban természetes hatás, nagyobb stabilitás. Hódító naturizmus, topless a strandokon. Mindent megmutató szabadság. Így volt ez a közelmúltig. Azután valaki felfedezte a szivacsbéléses melltartó centiméterekkel nagyobbat mutató hatását, a fűzőszerű topok, ruhák szexi, nőies voltát. A bugyival összedolgozott trikók, un bodyk praktikusságát. A fodros-csipkés kombinék erotikus sejtelmességét. Ismét hódit az alsóruha! Izgalmas, ahogyan vetkőzéskor mind több és több mutatkozik meg a testből, ám csak fokozatosan. A sztriptíztáncosok gyakran magasra érő, csupa csipke bugyit viselnek. Lassan, nagyon lassan mind lejjebb húzzák, és mire levetik, már minden nézőjük látni véli legrejtettebb, legintimebb testtájaikat. A kép szinte plasztikus, a vágy fokozódik, majd elővillan egy parányi tanga, és néhány örökkévalóságnak tűnő percig kezdődhet elölről a képzelgés. A lehelet szerű anyagok, a csipkék sejtelmessé teszik a látványt, szabadon engedik csapongani a fantáziát.

Napjainkban bármi előfordulhat. A képzelet és a változatosság, a meglepetés ezerféle színt visz a szexbe. Egy váratlan, csábos tollas csipke tanga a farmer alatt, anyaszült meztelen test az elegáns kosztümbe –és az égvilágon semmi másba!- burkolva csodákat tehet. A pucérság és a szex többé nem tabu. A legkülönfélébb csábító öltözékek kaphatóak az elegánstól a vadig, a habkönnyű romantikustól a láncokkal kombinált, szegecsekkel kivert lakkbőrig. Mindezt a nagyobb vonzás és az erotika érdekében, igény szerint. Egyes darabok mindent megmutatnak, mások éppen fordítva: remekül kendőzik a hibákat.

(Egyet azért nem árt elfelejteni: ha túl sokat hazudik a szivacsbélés, a fűző, legalább a villanyt oltsuk le időben…)